Anyu törött karja

Anyuék Balatonfüreden szanatóriumoztak.

Most sokat írok, egyrészt, mert tökre szenvedek itt, már a bőgés határán vagyok, és mert egy darabig nem is olvashatok, brühhühühüh, meg nem is írhatok.

Anyuék Balatonfüreden szanatóriumoztak.

Szegényke mindig utálta, ellentétben az apuval, aki ilyenkor feldobódott, élvezte a reggeli viziteket, amit anyu ki nem állhatott, mert ágyban kellett várni az orvosokat (vizitek), meg azt sem kedvelte, hogy mindenféle kezelésekre (kádas, meg ilyen erős zuhanyos,) és masszírozásokra kényszeríttették. És mindig 0 vagy nagyon kevés kalóriásra írták ki. Rühellte, hogy az apu kajálta a hagymás hús szeleteket, miközben ő vízben főtt halat volt kénytelen enni, savanyú káposztával.

(Engem nem érdekelne a 0 kalória, utána kimennék a büfébe kajálni, masszírozhatnának is, sőt ágyban várnám a vizitet, és egész nap aludhatnék, meg minden.)

Szóval eltelt már vagy egy hét a háromból és telefonon beszéltünk, amikor éreztem, hogy valami, nem tudom mi, de nincs rendben.

Normális volt a hangjuk, de biztos tudjátok, hogy egy tizenegyedik érzés van, ami azt súgja, menni kell Füredre.

Le is mentünk.

Anyu ott állt a kapuban törött kézzel.

Most elmesélem mi is történt.

Háromszázan biztosan vannak abban a szanatóriumban. Két turnusban ebédelnek, és nagyon sok asztal van.

Mégis Ő volt az, aki kiszúrta, hogy egy ismeretlen középkorú nő, mindig egyedül van és szomorú.

Nem csodálkozom ezen, Ő ilyen.

Meghívták kávézni ebéd után, beszélgettek vele, kártya partikat szerveztek estére, meg délelőtti sétákat is, hogy ne legyen olyan magányos.

Hétvégét is szólóban töltötte a férje nem jött le meglátogatni.

Ezen az első hétvégén történt, hogy anyu hívta sétálni, de ő nem akart, fáradtságra hivatkozott, aztán ebédelni sem jött le.

Ennyi kellett csak az anyunak, apuval felmentek a szobába és kopogtattak, nem jött válasz. A kulcs belűl, a villany ég… Rosszat sejtettek.

Aput elküldte segítségért, ő meg nekiment az ajtónak, mert nem tudta megvárni, míg odaérkeznek a férfiak. Megpróbálta betörni az ajtót, többször ment neki a 156 centijével, végül sikerült neki.

Igaza volt, a nő ott feküdt az ágyon, mellette egy csomó gyógyszer. Helikopter vitte kórházba, miután az ottani orvosok (és anyu – mert nem mozdult mellőle) próbáltak tenni valamit érte, mert még élt.

Késő délután lett, mire csend lett a szanatóriumban.

Másnap reggel Anyu tovább járt a rákényszeríttet kezelésekre vagy három napig. De a „tangentor” kezelés után már nagyon fájt a keze. Hát persze, törött kezet nem masszirozunk erős vízsugárral.

Kiderült, hogy szilánkosra törte a karját, amikor az ajtót próbálta meg betörni.

Kérdezte is az orvos, hogy-hogy nem vette észre, hiszen ez átkozottul fáj?

Nem az volt a fontos, más dolgom volt – mondta.

Ilyen az én anyukám.