BDK-nak: Kalimpa és a Halál

Kalimpa és a halál  régóta ismerik egymást.  Néztek már farkasszemet.
Kalimpa húszévesen vesztette el a legtöbb barátját, és élete első szerelmét, akit lefejeztek és megkínoztak.
Látott már élőhalottat is,sokat. Igaz, ezt már megrírta, (ezt nem javítom, mert ez Freaud), de hátha nem mindenki olvasta.
Az a fiú alig volt több, mint harminc éves, hontalan volt, agytumoros. A kínzások miatt.

Kalimpa terhesen látogatta minden nap a kórházban, na ott fénylett, csillogott, könnyezett a Carlos szemében minden, és a remény is, amit csak veszekedéssel lehetett felkelteni benne,  a harmadik műtét után, és én veszekedtem vele, minden nap, hogy milyen jó helyen van, és hogy mindenki érte küzd, és tudtam, hogy hazudok, már gyakorlatilag nem volt agyhártyája, már háromszor kaparták le onnan az eszement, gyűlöletes és burjánzó tumort.
Kalimpa első útja, a szülészetről, a csecsemővel is odavezetett.


A halálfélelem a szemekben is, ismerős neki.
Hirtelen, emlékként is előjöhet, akár egy bárban éjszaka, amikor a jókedvnek lett volna ideje.
A hírtelen szemebevilágító villanóan erős fény, emlékeket idézett fel. Milyeneket?
Áramot vezetnek beléd, nem akárhova, péniszbe,  vaginába, vagy egereket juttatnak fel a test különböző réseibe, megerőszakolnak, had ne részletezzem.

Kalimpa tucatnyi barátot veszett el mire huszonhárom éves lett.
Többen voltak, akiért imádkozni kellett, hogy ne.
Egyik barátja Pinochet börtönében ült, őérte is, és a többiekért, akik illegalitásban éltek.

Aztán jött Nicaragua.
Ott is, a polgárháborúban..nem ragozom, milyen volt megélni, hogy éjszaka lőttek, és miközben a határon szedtük a kávét, vártuk, mikor jönnek a contrák. Jöttek.

Maga kalimpa is járt már az alagútban, nem is egyszer. Háromszor.
Egy perforált méhenkívüli, két bélcsavarodás, de volt ott kopnyaműtét és vagy 10 más.
Innen ismerem a szót, halásos nyugalom és a halálos derű.
Nehéz ezt elmagyarázni. Addig rettegés volt az életem, a két kicsi lányom miatt.
Nem akartam őket egyedül hagyni, nyugtalanul ültem az autókban ha gyorsan mentek..

Amikor ott voltam a küszöbén, megnyugodtam, talán azért, mert lelkiismeret furdalás nélkül indultam el az úton.

Vagy ki tudja miért?

Az egy más állapot.

Mosolyogtam a kétségbeesett orvosokra, akik csak üvölteni tudtak, - Milyen a vércsoprtja? - Rendszeres véradó voltam de nem jutott eszembe semmi. Láttam a szaladó plafont a fejem felett, a műtőlámpákat, előttem van az örző, ahol mellettem haldoklott egy férfi, és reggelre el is ment.

...és láttam a hathónapos fiamat fuldokolni, quinke ödémában, a kórházban, ahol kiragadták  a kezemből.

Hoztam vissza a halálból 85 éves nénit az életbe, olyan minőségi életbe, amiért érdemes élni.

Mégis minden nap rettegek, hogy elveszítek valakit, nem attól, hogy én megyek el, (azt leszarom - bocs az alpári hangért) hanem attól hogy mások.
Mert önző a gyászunk.

(És még nem meséltem a buddhistákról. Hosszú lenne.)

De minden halottam velem van, és ez nem csak olyan izé.
Velem élnek nap mint nap, benne vannak a blogjaimban, az írásaimban.
Szólnak hozzám és segítenek abban is hogy tudjam mikor, mit kell tennem.

Tudod, ezt nem lehetett egy összetett mondatban elmondani, ahogy te tetted.

Na ezt elgágotam neked BDK. mint a libák.

Amióta nem láttalak, kábé ezer éve,  híztál vagy tíz kilót. (az új fotó alapján)

Nem akartam beleszarni sem a blogodba sem a lelkedbe, ha ezt tettem, bocsánatot kérek.