Carlos Oyarzun + képek

1973. szeptember 11. emlékére

Nála csúnyább, sárgább fogúbb, alacsonyabb, és girbe-gurba lábúbb fiút még nem ismertem soha. A szeme kicsi volt és sárga, de mindig különösen csillogott.

Szerettem.

Barátok voltunk.

Ütötték, verték, kínozták 73-ban Santiagoban, a stadionban, csoda, hogy életben maradt.

Nehezen, de megszökött Pinochet elől, kimenekítették.

Hollandiában találkoztam vele először, ahol illegálisan élt sokáig, gyakran vacsorázott, reggelizett nálunk, míg végre rendeződött a sorsa – és politikai menedékjogot kapott. Amszterdamban lakott, egy pincében, nyomorban.

Reggeltől estig szervezkedett, demonstrációkat, fotó kiállításokat:  a kínzásokról, az eltűntekről, és a szegénységről..

Pénzt gyűjtött a Chilében ragadtaknak, a bebörtönzöttek családjainak, a megkínzottaknak, pedig neki sem volt soha, néha még ennivalóra sem.

Boldog volt, szomorkásnak akkoriban soha nem láttam, a szeme mindig csillogott és imádott vicceket mesélni.

Hosszú ujjú inget hordott nyáron is, titkolta az áramütések, a bőrén elnyomott csikkek és hegek nyomait

Igazi fizetős munkára alig-alig maradt ideje, éjszaka néha mosogatott vagy takarított.

Társadalombiztosítása sem volt.

Ő volt az egyetlen, akivel ecetes, nagyon csípős paprikaevő versenyt csaphattunk. Egy éjszaka befaltunk egy egész üveggel, kenyér nélkül. Na ja, fiatalok voltunk.

Barátnője soha nem volt, de ha mulatoztunk, végigtáncolta a híres kendős tánccal,  az egész éjszakai fiestát.

Nevetése messzire hallatszott, igazán jó, néha morbid humora volt.

Gyakran csúfoltuk pingvinnek, mert Osornoban született, Dél-Chilében.

Aztán mi visszatértünk Magyarországra.

Meg-meglátogatott minket Budapesten, ha erre volt dolga. Anyám szerette etetni, főleg a töltött káposztát és a halászlét imádta - nem győzte dicsérni a főztjét.

Egyre gyakrabban rossz híreket hallottunk felőle.

Amszterdamban kórházba került, a diagnózis: agydaganat. Ott nem volt pénz a kezelésére, ezért Magyarországra hozattuk és a Kútvölgyi kórházba került.

Akkor már nagy pocakkal, várandósan, mindennap eljártam hozzá.

A szemében láttam a félelmet, a rettegést a haláltól.

– Nem csak attól félek, hogy meghalok, - mondta, de hogy egy idegen országban… –

- Nem értem mit mondanak a nővérek, az orvosok, és a családomat sem láttam tíz éve, előbb tőlük szeretnék elbúcsúzni.

De sokszor álltam meg a szobája előtt!! Csak egy-egy pillanatra, hogy ne bőgjek, felvettem a bizakodó álarcomat. Finomakat főztem neki, szereztem spanyol nyelvű újságokat és szinte minden nap veszekedtem vele.

Nem tehettem mást.

Nagyon félt a haláltól, és a szemében ott volt a rettegés, a biztos tudat, hogy nincs sok ideje hátra. Egyik fájdalmas koponya műtét a másik után, itt idegenben.

Hát, én ezért ordibáltam vele, minden nap, legalább tíz percet.

- Hogy az orvosok küzdenek, a nővérek is szeretik (valóban szerették, de lehetett őt nem szeretni?), hogy a legjobb kórházban van, és meg fog gyógyulni! Néha még a folyosó is visszhangzott, mert minél hangosabban kiabáltam vele, annál jobban megnyugodott, majd megsimogatta növekvő pocimat és szeretett volna keresztapa lenni.

A háttérben pedig a hollandokkal együtt mindent megtettünk, hogy Carlos, hazamehessen meghalni. Pénzt gyűjtöttünk, az ottani kórházi ellátására … és a temetésére is. Egyik kérvényt írtuk a másik után, hogy hazatérhessen.

De a chilei Pinochet kormánya hajthatatlan volt. A válasz rendszeresen "nem" volt: Nem engedik be az országba.

Taktikát változtattunk, a hollandiai katolikus egyházhoz fordultunk segítségért.

Azzal nem is próbálkoztunk, hogy egy magyar kórház zárójelentését csatoljuk a kérelemhez, az csak rontott volna a helyzeten.

Egy holland orvos barátot rávettek, hogy írjon a magyar alapján egy hamis, hollandiai kórház nevében zárójelentést, (nem is tudom, hogy tehette meg, mindegy ez már biztos elévült.) hogy a Katolikus Egyház (ez itt most nem véletlen, már a nagybetű), harcoltak, küzdöttek, pénzt nem kímélve) kérelméhez csatolhassuk mellékletként, igazolásul, hogy gyakorlatilag haldoklik.

Aztán vártunk.

Itt Magyarországon egyre fogyott az esély és az idő, harmadszor operálták, negyedszerre már nem tudják - ezt előre megmondták, már szinte az agyhártyáig mindent lekapartak és más áttétek is jelentkeztek, egyre fogyott és nekem egyre többet kellett vele kiabálnom, ordítanom, lelket öntenem belé.

A nagy születése után, azonnal hozzá mentünk, kezébe adtuk az újszülött kislányt, pedig alig tudta megtartani, puszilgatta és szereztünk neki néhány perc örömet.

Aztán egy napon megjött a várva várt levél.

Az engedély a hazatéréshez.

Budapestről Amszterdamba orvos kísérte a repülőn és orvos várta a Schipholon is. Meg rengeteg jó barát. Készen volt az útlevele, a hazatérő vízuma, a pénz az orvosra és a többire.

Egy héten belülre szólt a repülőjegye.

A búcsúztatására mi is kimentünk kocsival Budapestről, (a Naggyal, aki még nagyon kicsi volt) Amszterdamba.

Ennyi kísérővel utast még nem láttak arrafelé, pedig az egy forgalmas repülőtér. Az utolsó fotón már tolókocsiban ült, volt vagy 45 kiló, de mosolygott.

Mi meg tudtuk, utoljára látjuk.

Másnap megérkezett Santiagóba, elutasította a kerekesszéket, két lábon akart kiszállni a repülőgépből Osornóban, ahol az egész családja várta. Volt sírás-rívás, és öröm.

Hazaérve a lakásba mindenkit köszöntött, a harmincadik unokatesót is, aztán kómába esett, majd két napon belül meghalt.

Otthon.

Azt írták a szülei: mosolygott.

UI:

88/89 telén a volt férjemmel és a gyerekekkel, az öcsémmel és a feleségével kint jártunk meglátogatni a rokonokat.

Pinochet még hatalmon volt. Külön-külön utaztunk, de mindkettőnk terveiben szerepelt Osorno: Carlos sírja.

Amikor a temetőben a sírját kerestük, félve válaszoltak az emberek.

Néhány órával később értek oda az öcsémék. A temető vezetője elmondta neki, érdekes, nemrégen itt jártak mások is, és mondta a rendszámot, a gyerekeket és az én szőkeségemet is megjegyezték.

Ez egy kommunista volt – válaszolta a - Hol van a sír? – kérdésre az őr, és nem lehetett eldönteni félelem, vagy fenyegetés volt a hangjában.

Az idén nem tudtam kimenni a temetőben gyertyát gyújtani neki, inkább felteszek most ide egy nagyon szép chilei képet, az ő emlékére.

Méghozzá az Osorno vulkánét, valahol ott fekszik az aljában.

Nagyon hideg lehet ott.