Sergio, a barátom

Abban a hátsó, pici irodában egyre többet tűntem fel, nem csak azért, mert Sergio jó barátom lett, és volt ott egy másik férfi, aki egy rövid ideig a kedvesem volt, aztán hazatért és megölték.

Megdöbbentett, megrázott, felzaklatott, az, ami Chilében történt és bennem volt a tenni akarás, olyasmi talán, amit az előző generáció érezhetett, közvetlenül a háború után, amikor azt énekelték: holnapra megforgatjuk az egész világot.

Rengeteg fotót, hangfelvételt, dokumentumot láttam, amit illegálisan csempésztek ki Chiléből. Tudtam részleteket a stadionban történtekről (Victor Jaráról, akit kitereltek a stadion közepére, egyesével vágták le az ujjait, aztán azt mondták neki: -  Most gitározz és énekelj! - és ő énekelni kezdett, aztán lelőtték).

Hallottam az északi koncentrációs táborokról, a kínzásokról, arról, hogy az „eltűntnek nyilvánítottak” kicsi gyermekei, gyakran csecsemők, 1-2 éves gyerekeknek nyoma veszett, gazdag gyermektelen családokhoz kerülhettek, - ha nem is olyan nagy számban, mint később Argentínában-,  a rokonok hiába kutattak utánuk.

Családok szakadtak szét, gyermekek, apák és anyák, feleségek keresték egymást kétségbeesetten.

Dónde están ? Hol vannak? - kérdezték a hozzátartozók a transzparenseken, a demonstrációkon, amelyek abban az időben nem voltak veszélytelenek, de mégis hetente előfordultak.

(ez a Mapocho folyó, két plakáttal, Dondé están?)

Hogy hol vannak? Sokukról még ma sem tudjuk. Egyeseket, felkoncolva, megkínozva, vagy holtan helikopterekről a tengerbe dobtak, soha nem kerültek elő.

Másokat jeltelen sírokba temettek, az „N.N.” jelzés az egyszerű kereszteken azt jelenti: névtelen sír –.

Tele van velük a temető.

Mesélik, hogy a főváros folyója, a Mapocho, a puccs után holttesteket sodort magával és a sárga színű víz azokban a napokban vérszínűvé vált.

 Tüntetés: Hol vannak? Dondé están?)

A legszívbemarkolóbb, a számomra legmegrázóbb történet egy fiatal lányé volt. Nem tudom, miért pont az ővé, hiszen ez másokkal is megtörtént.

A fekete hajú, gyönyörű mosolyú lányt itthon ismertem meg, orvostól orvoshoz jártunk és többször is el kellett magyaráznom a magyarországi doktoroknak, mi történt vele, mert nem hitték, nem értették.

Először kutyával erőszakoltatták meg, ütötték, verték, majd egereket juttattak fel a hüvelyébe, és sok minden más is történt vele, nem sorolom tovább.

Nem lehet gyermeke, kivették a méhét.

Aki mindezt átéli, túléli, emberi roncssá válik, de ő nem: mosolygott, azzal a gyönyörű, megfogalmazhatatlanul, kedves, derűs, gyönyörű mosolyával, és emigrációban dolgozott tovább, ha jól emlékszem Franciaországban, vagy Spanyolországban.

Szóval, nem lehetett nem ott lenni.

Nem lehetett nem ott segíteni ahol tudtam, és nem lehetett nem megtanulni spanyolul hónapok alatt.

Sergio, (a többiek mellett, Daniel, Rodrigo, Julio és a többiek, akikről szintén írok majd) a legjobb barátom lett.

Anyuék imádták, etették, oda voltak érte és a családjáért is.

Ő volt az egyik esküvői tanúm, (Erről az esküvőről majd egy vidám pillanatomban írok még). A másodikra is eljött, sok-sok ezer kilométert utazva értem.

Aztán egy napon ő is kijött a listán, azon, amelyeken az emigrációból hazatérhetők nevét hozták le.

Éppen külföldön járt, amikor a fax (milyen ritkaság volt akkoriban ez a gép) kiköpte a papírt, rajta az ő nevével is.

Felhívtam telefonon, közöltem vele a hírt – rögtön, akkor és ott, azt mondta nekem: - Megyek haza.

Hirtelen félni kezdtem, önző módon: elvesztem őt is.

Ment, itt hagyta fiatal, szépséges feleségét, aki utolsó éves főiskolai hallgató volt, építésznek készült, és a nagyobbik lányt, aki akkoriban lehetett 7 éves.

Rám bízta őket, jó darabig ott laktam velük, tartottam a lelket mindkettőben és vigyáztam a hétéves Carolira, hogy Inez tanulni tudjon és lediplomázzon.  

A kicsit, a legszebb bébit, (1 éves lehetett) akit addig láttam, Sergio magával vitte.

A diploma megszerzése után, (talán másfél – két év lehetett), Inez is összepakolt, és Carolival együtt itt hagyott.

Nem látták megszületni a lányomat, akivel akkoriban már 6 hónapos terhes lehettem.

A repülőtéren arra gondoltam, soha többet nem látom majd őket sem. De nem így történt.

https://youtube.com/watch?v=q3A8EysX4gI&feature=related

Victor Jara énekel, a fotók alatta  vegyesek, nem ismerem őket, sok Mexikóból származik szerintem.

Ezt a dalt a hetvenes években írta.

https://youtube.com/watch?v=lGtCeyu9hxQ&feature=related

ezt meg valaki angolul énekli és Victor Jaráról szól, ezt sem ismertem eddig.