Most Chile, mert szeretem

Chile I.  (Mesélek)

A chilei katonai puccs kamaszkorom politikai eszmélése volt, szíven ütött Salvador Allende halála.

Az amcsikat egyébként is utáltam: Angela Davis, a vietnami háború, meg minden.

Akkor még fogalmam sem volt, hogy később milyen közel kerül a szívemhez ez a különösen hosszú, dél-amerikai ország, az ott élő emberek, és hogy életem legjobb barátja, egy  szerelem, és később, első férjem is onnan származik majd.

A véletlen tehet mindenről. Mint mindig.

Az első munkahelyemről menekülnöm kellett, tudjátok a „szocialista erkölcs” belém nevelt érzékszervem lett (apám tehet róla) és nem bírtam nézni, hogy lassan széthordják a vállalatot.

Akkor pöccentem be igazán, amikor az FMK-ból pályázaton elnyert eszközöket,  a Cigányklubnak kaptam, valaki hazavitte. 

Panaszt tettem és utána jöttem rá, a legkisebb tolvajt találtam meg a cégnél.

Szó szerint menekülnöm kellett.

Azért kaptak egy búcsú ajándékot tőlem.

Az irodalmi színpad (amit én hoztam össze) március 15-i műsorán még elmondtam a véleményemet, versben.

Nagyon lassan végignéztem az első széksoron, aztán a közönségre és megszólaltam: „Száraz ágon, hallgató ajakkal meddig ültök” … hosszú, nagyon hosszú szünet. Az első sorban mocorogni, köhécselni kezdtek, de aztán folytattam,  „… csüggedt madarak”?

Kikérővel mentem el, megmentettek, a KISZ -esek. (Mondtam már, hogy pöttyös a múltam?).

Igazából mindent csináltam: W.C. papírt vettem ha kellett, táborokat szerveztünk, vetélkedőket és a Szófia utcában filmklubot. Ilyesmit.

Amikor már ott dolgoztam,  felfedeztem a Fiatal Művészek Klubját, amit nagyon szerettem, és még hátrébb, egy ici-pici irodát, ahol chileiek dolgoztak.

Külügyi iroda volt, Pinochet Chiléjében rekedt, veszélyben lévő embereket próbáltak kimenteni, orvoshoz juttatni, majd befogadó országot kerestek nekik.

Tele van a világ a barátaimmal.

Százával fordultak meg ott nálunk, aztán Kanadában, Németországban, Franciaországban, vagy a világ más tájain politikai menekültek lettek.

Iszonyatokat láttam, tapasztaltam meg.

A kínzások egész tárházát, a sátánt magát, az emberi gonoszságot, az állatiasságot.

Az irodában dolgozott egy magyar származású chilei fiú, aki rögtön a barátom lett, egy húron pendültünk és imádtam, itt van ő, most, 26 éves barátság után, ugye, hogy szeretnivaló, első ránézésre is?

(itt is bolondozik a sapkával)

Évekig dolgoztunk együtt, mindenben segítettem neki és nagyon hamar, könyv és tanár nélkül tanultam meg spanyolul.

Egy családi anekdota is született ebből.

Apuék otthon nem tudták, hogy néhány hónap alatt folyékonyan beszéltem a nyelvüket.

Egészen addig, amíg valaki keresett otthon telefonon – idegen akcentussal kért, és amikor beszélni kezdtem vele hosszan spanyolul, a család megdöbbent.

Apu másnap komoly képpel így szólt hozzám:

- Gondban vannak, mert délután érkezik egy bantu delegáció, nincs tolmácsuk – tanuljak meg gyorsan, délután ötig bantuul, mert különben szarban lesznek.

Egyre több áldozatot, vezetőt ismertem meg.

Aztán az egyikbe beleszerettem. Sajnálom, hogy nem később történt, mert eleinte nem értettük jól egymást, pedig fontos lett volna: ő egy szót sem tudott magyarul, én meg nem beszéltem jól akkor még  spanyolul. 

Nagyon magányos volt, mert elhagyta a felesége.

Sokat utazott, - ismert ember volt-, becsülték és szerették a világon mindenhol, … aztán engedélyezték a hazautazását.

És ment.

Tudtuk, hiába a nemzetközi sajtó figyelme, hiába minden segítség – nem hagyják majd élni. Két-három év múlva, 1985 kora tavaszán találták meg holtan, megkínozva, lefejezve, két társával együtt, az egyikük egy pap volt.

Az új felesége, egy gyönyörű lány két hónapos terhes volt a fiával.

Ő volt az első halottam.

Jóval később (1989-ben) meglátogattam a sírját Santiagóban, pedig tudtam, hogy a titkos rendőrség figyel, nem érdekelt.

„Beszélgettünk”, akkor már jól tudtam spanyolul, és meséltem neki, mindenről, amit akkor még nem mondhattam el neki, és minden másról, ami eszembe jutott.

Most többet nem, majd folytatom…...