Kalimpa és a Nol

Popper Pétert szeretem. Több interjút is kaptam tőle, mindegyik remek volt. A lapban is többször szerepelt.

Kedvenceseim ezek a műsorok, beszéljen akár a káromkodásról, az állatok és a gyerekek viszonyáról, a hülye kamaszokról vagy bármiről.

Ő mondta egyszer, - már nem is tudom, hogy adásban, vagy azon kívül -:

a kis közösségek a remény.

(Léteznek �lakás� egyetemek például, tudtatok erről? Néhány okos fiatal összeáll, az egyiküknél, otthon tartják az előadásokat. Popper jár ilyen helyekre. Kap egy teát, kekszet vagy házi sütit, esetleg zsíros kenyeret és mondja, mondja, amiről kérdezik. Tök jó!)

Hollandiában azt utáltam- többek között � ha két ember összefutott, az tuti, hogy előbb-utóbb az üzletre, vagy politikára terelődött a szó.

Nem is értettem, ezek másról képtelenek? (Na jó, két pasi között a nők, a szex, meg a foci is előfordult, de a biznisz, az az első, az utóbbiak csak ritkán.

Fatökűek.

Nekem nem voltak már kisközösségeim (így direkte egyben). Megszűnt a szerkesztőség, ahol jól éreztem magam � még ha virtuális volt, akkor is.

Okos, művelt emberekkel, - nem akárkikkel dolgoztam együtt -, jó volt velük mindenféléről dumálni, késhegyre menő vitákat folytatni, ötletelni, tervezgetni, létezni: otthon éreztem magam. Pedig�  állandóan elvesztettem a számlákat, nem fizettünk rendesen, időben, - mert szinte soha nem volt pénz, viszont mindent megírhattak, ami a szívüket nyomta, én büszkén kaptam érte a pofonokat, és soha nem adtam tovább nekik.

Szerintem szerettek is.

Én őket nagyon is, mindegyiket külön-külön, mindenkit másképpen.

Aztán egyik napról a másikra ez eltűnt, megszűnt, elszállt.

Nem mondom, hogy nem hívogattak, írtak e-mailt, de ez már más volt. Nem egy közösség, hanem szálak, amelyek két-két embert kötöttek össze.

Oszt a hívások is egyre ritkábbak lettek, már matáv vagy T-izé telefonom sincs. L

Az olvasás is nagyon hiányzott, néha azon kaptam magam, hogy �meghúztam� szerkesztettem� a reklámkiadványokat a metrón, útban bárhova új és újabb téma javaslataim születtek, és nagyon, borzasztóan nagyon hiányzott nekem, minden ami jó írás, beszélgetés, olvasás.

Bújtam a netet, minden oldalt, közben otthon hadakoztunk, éheztünk, és próbáltuk legyűrni undorunkat azokkal szemben, akik mindezt, így, ahogy, megcsinálták velünk.

Azóta is hányok, ha erre gondolok.

Felszámoltunk: anyagilag, lelkileg, kapcsolatilag, érzelmileg, fizikailag � miközben nagyon egyedül éreztem magam. Csalódtam sok barátban, (inkább a haverokban), politikusban (csak egyben nem), majdnem mindenkiben. Akik eddig keresték a társaságom, most hirtelen eltűntek, nem vették fel a telefont, azt hitték állást kuncsorgok, vagy kérni akarok.

Dögöljenek meg!

Biztos azt is kértem volna, mármint állást, de elsősorban a társaság és a bíztatás kellett volna, meg érezni azt, szolidaritás van. 

Otthon az volt a téma, mit eszünk, mit mikor hogyan tudunk kifizetni, ki nem hívott vissza, ki hagyott szarban minket, ki a legrohadtabb az összes közül, és közben harcoltunk, a magunk igazáért.

Meg sűrűn mondogattuk egymásnak, hogy szeretünk és kitartunk.

Azóta is.

Jól vettük az akadályokat. Mások már szétmentek volna. Más családok nem bírták, bírnák ezt. Hogy nincs cipő, meg télikabát, és megint vajas kenyér.

Mindenünk odaveszett, nekem főleg az önbecsülésem hiányzott.

Meg a barátaim és a munkám.

Tele volt a kezem írnivalóval, gondolatokkal, a lelkem meg kihánynivalóval�

Na, akkor találtam meg a nolblogot.

Nem kérdeztétek, honnan jöttem, mit akarok, csak befogadtatok.

És nem akárkik fogadtak be, és most nem sorolom. Rátok gondolok, és Dzsesztájra is, aki nem régen egy nagyon szép hszt írt nekem. Még meg sem tudtam köszönni neki!

Nem kell a  könyv, a saját. Benneteket akarlak és semmi mást!

Mint a �Ház a sziklák alatt� - ban.

Nem akarok elmenni innen.

És mindenkiért küzdeni akarok, aki színesíti és hozzáad, ahhoz, ami mi vagyunk, így együtt.

Nem is beszélve az értékesről, és szépről, mint Billencs, Hinatáról, aki szókimondó, és érzékeny, Babette, aki valóban egy fekete Margaréta, és dada, és alabárdos, és guga, és a bölcs hmmm, és és és és MINDENKI!