Blöff - Bemutatom újra a családomat

Csapajev gondolkodik – mondta anyám és ebből mind a hárman tudtuk – hogy most lábujjhegyen kell játszanunk, mert apu dolgozik.

Csapajev gondolkodik – mondta anyám és ebből mind a hárman tudtuk – hogy most lábujjhegyen kell játszanunk, mert apu dolgozik. Tulajdonképpen mindig írt vagy tanult: kisdoktori, nagydoktori, nyelvvizsgák, cikkek, tanulmányok.

Volt is baja belőle rendesen. Raportra rendelték, egy „imperialista” lapban megjelent cikkéért. A főnök vörös fejjel nézett az újságra, az apám neve alatti sorokra, majd azt bírta mondani: hiszen ez külföldiül van!

Szóval nehéz sorsa volt, küzdött, dolgozott írt és a fenti mondat gyakran elhangzott.

A zárt ajtón keresztül is láttam, ahogy ír – ki tudja ezt rajta kívül elolvasni? – gonoszkodtam magamban. Betűi lendületesek és elegánsan olvashatatlanok voltak. Gyorsabban járt az agya, mint ahogy ujjai bírták. Már akkor is kopasz feje tetejét gyakran megsimította, ha készen volt egy bekezdéssel, kitépve ezzel a mozdulattal azt néhány friss, zsenge hajszálat, ami még nőhetett volna rajta.

Nem öltöztetett, nem fürdetett, nem kent nekünk vajas kenyeret, - bár néha elvette anyámtól a fakanalat vasárnap - ilyenkor nem főzött, – ezt kikérte magának – Ő ízkompozíciókat készített.

Becsültük, hogy próbálkozott.

Szóval apu ott volt nekünk.

Őt hívtuk szerelmi bánatunkban, neki sírtuk el a világ igazságtalanságait, ha kiakadtunk valamin, ha fejjel mentünk a falnak és betörték, és sokszor volt ilyesmi - különösen kamaszkorunkban.

Külön érzékszerve volt ránk, valahogy mindig rájött – máig sem tudom, honnan - ha valami eltitkolt gubanc volt körülöttünk.

Amikor hazaért a munkából, az esemény volt nálunk.

Anyu már egy órával  előbb szervezkedni kezdett: szétbontatta velünk az ebédlőasztalt, amit addig ping-pong asztalnak használtunk, a játékokat gyorsan az ágy alá rugdostuk.

Ha apu megjött…, általában vidámkodott, viccelődött, de előfordult, hogy gondterhelt, szigorú arcot vágott:

- Mindent tudok – fordult hozzám. Behívott a szentélybe, a dolgozószobába és várakozóan nézett rám. Én pedig mesélni kezdtem: … a zúgy volt, hogy…, és bevallottam mindent, amiről úgy érzetem bevallandó, ő csak nézett és hallgatott engem.

Én meg bőgtem, szabadkoztam, fogadkoztam.

Csak nagyon lassan jöttem rá: blöffölt, már megint…, gondolhattam volna, hogy nem nyomoz utánam.

Mennyire hülye vagyok!!!!

De már késő volt, már mindent tudott, ami a szívemet nyomta – és csak magyarázott, és mondta a magáét – amit persze már amúgy is tudtam, mert megtanította nekünk.

Az ember azt hihetné, hogy így blöffölni csak egyszer lehet.

Tévedés.

Én minden alkalommal bedőltem neki, ezeregyedszerre is, még ma is. Valahogy mindent kiszed belőlem, még azt is, amit zűrös életemről, féltésből, kíméletből a legszívesebben nem mondanék el neki.