Hát az nagyon csúnya rágalom, hogy annak idején sose olvastam Marxot

Csakrák, Botzheim, meg a Fájós fogú oroszlán.

Tegnap szétestem kicsit. :D

Jelentem ma reggel van, és egyben vagyok.

Még.

Kék rapszódiát hallgatok.

Közben azon tűnődöm, hogy mennyire függünk az enzimektől, meg molekuláktól, meg hormonoktól…

Akkor mik is vagyunk mi, ha ennyire befolyásol bennünket a matéria, vagy az energia, most ebből a szempontból tök mindegy, minek nevezzük.

Iszom egy teát, mit sem sejtve, rendszeresen, amiben benne van az, amitől eddig billegtem, és nem tudtam összerakni a kognitív térképet, és ha abbahagyom, többé már nem is leszek Kalimpa?

Bejut valami kis sószerűség a szervezetembe és akkortól kezdve gonosz ártány leszek?

Lehet ez?

Igen, szerintem simán lehet.

Valami megbillen, mint a libikóka, az megindít egy másik folyamatot, lásd dominó és kész.

Láttam egyszer a doktor haúzban is, hogy valami moly, vagy gomba simán hülyét csinált a paciensből.

Tuti igaz lehet, mert nagyon sok latin szóval meg diagnózissal alapozta meg. És amikor már minden rendbejött a pasassal, és beléptek  a vonósok, azaz a zene, ami ilyenkor szokott, és a beteg családja körében már vidáman el is hagyta a kórházat, és jöttek a rendezte, meg ilyesmi, láttam ki volt írva valami olyasmi, hogy szakmai vagy orvosi szakértő: Xy.

El vagyok szomordva:

Ilyesminek lát engem a tücsök:

És lehet, hogy ha bürök teát innék, akkor meg ilyen lennék?

Netán ilyen?

Legjobb lenne, ha én határoznám meg, mi is vagyok, nem ezek az ösztrogének, meg kanalas gémek…, és nem kellene rohangásznom az orvoshoz bogyókért. Köllene tíz deka önbizalomhoz való tökmag, okossághoz némi makróizéoxid, a humorhoz pedig 3 hegyi bárányszemek pergetett mézben főve...

Tudom, ha nyitva lennének a csakráim, akkor talán nem kellenének ezek a gyógyszerek, az enzimek bejönnének kívülről – de maguktól, vagy nem mennének el.

Ezt is Joshi Agyaghosi is írta, olvastam megint belőle.

Aztán itt van ez a Marx is.

Hát az nagyon csúnya rágalom, hogy annak idején sose olvastam. Mert annak idején igenis olvastam.

Ezt a pofon egyszerű dolgot nem érted? Sohasem, de annak idején mégis. Mit nem értesz ezen?

„Majd én megmondom, mikor – rikoltotta Aromo. – Mikor a hírt a birka írta, amikor, ami elmúlt, az lett a jövendő, és ami ezután lesz, az volt a mútl.

(majdnem idézet a Fájós fogú oroszlánból – kedvences)

Szóval. Igenis nekünk volt Marxunk. Több is. Konkrétan emlékszem, hogy több nagyon vastag is.

Aztán kötelező volt olvasni olyan könyveket is, amiket azok írtak, aki kegyszer már olvastak Marxot, vagy látták, esetleg kezet is fogtak vele.

Az eredeti meg annyira vastag volt, hogy állandóan mellé, alá, felé nyúlt a kezem és soha nem találtam el.

Pedig akartam csak mindig Shakespeare, vagy Woodhaus, netán József Attila kötetet vettem le, tök véletlenül..

Azért egyszer Anyuval mégis leemeltük, mert a tesómnak nagyon fájt a háta és az orvos azt mondta, húzatni kell valamivel. Akkor egyszerre nyúltunk a Marxért, mert az jó nehéz volt, rákötöttünk egy madzagot és súlyként funkcionált.

Gyakran préseltünk benne virágot is.

Akkor nem tudhattam még (gyönyörű, nyugodt évek voltak azok), hogy egy ilyen Botzheim is valahol hallja majd ezt a nevet, mit tudom én hogy hol, könyvben talán egyben, ahol olyanok írtak, akik látták már Marxot, meg tudják mikor született és lemarháznak egy TGM-et, meg egy Gombár Csabát annyi tudással, amennyi nekik van.

Mit tudják az ilyenek, meg az olyanok, hogy ez a fickó milyen átkozottul okos ember volt, és hogy halála után sem ált meg a filozófiai élet.

Vannak tucatjával társadalomkutatók (itthon és külföldön is), meg akik állandóan kritizálnak meg vizsgálnak, molyolnak  ilyen mindenféle tudományokkal, és mindezt olyan szakszavakkal meg tudással teszik, hogy egyes kóklerek, mint Botzheim és társai csak kérdőjelek tömegével a fejük felett járkálnak, kurvára semmit sem értenek mindebből és csak szédülnek utána.

Mennyire bocskoros faszkalap lehet az, aki a marxizmusról, azt hiszi halott dolog, nem fejlődik, és senki nem veszi komolyan még most is, a XXI. században.

Ilyenez.

Megolyanez.

Hogy ne légyen annyira szomorú a vége, ezt ideteszem, most kaptam mailen.

Egy csésze tea....

Egy nap, amikor Anyunak valami dolga volt és nem volt otthon, Apu egyedül vigyázott rám. Kb. 2 és fél éves lehettem és éppen egy kisebb balesetből lábadoztam. Egy ismerőstől kaptam egy kis teás készletet afféle "gyógyulj meg" ajándékként és ez lett az egyik kedvenc játékom.

Apu a nappaliban ült az esti hírekben elmerülve, amikor behoztam neki egy kis csésze "teát", ami persze csak víz volt. Jó néhány kis csésze tea és rengeteg dicséret után, hogy micsoda finom teát készítek, megjött Anyu.

Apu leültette a nappaliban és várta, amíg viszek neki egy kicsi csésze teát, mert "ez volt a világon a legaranyosabb dolog!"
Anyu várt szépen türelmesen, én megjelentem, kezemben az ici-pici csésze "teával" Apunak, amit ő szépen le is hajtott.
Erre Anyu megkérdezte Aputól (ahogy csak az Anyukák tudják megkérdezni... ):
"Felmerült benned, hogy az egyetlen hely, ahol feléri a vizet, az a wc?"

************************************************

És még valami, hamár Fájós fogú, meg Vacskamati, itt a történet vége:

"– Egy kis verset is kéne a gránitba vésni arany betűkkel – mondta Vacskamati.

– Úgy van, úgy van – helyeseltek a többiek, és Vacskamati már mondta is.

– Például az nagyon jó lenne, hogy:

Ez arról egy emlékmű,
hogy így jár, aki nagyképű.

– Elég gyenge versike – fitymálta Aromo.

– Ugyan, van is neked költői érzéked – vette védelmébe Ló Szerafin Vacskamati zöngeményét. – Nagyon jó versike. Tanulságos. Véssük csak!

És vésték, kalapálták, aranyozták. Egykettőre elkészültek vele.

– Na, akkor minden rendben van – mondta elégedetten Mikkamakka –, nem is végződött olyan rosszul ez a történet.

– Te meg, Bruckner Szigfrid – mondta szigorúan Aromo –, ígérd meg, hogy nem leszel többé nagyképű!

Bruckner Szigfrid vadul szökkent egyet, kidüllesztette a mellét.

– Épp a te szád jár! Egyáltalán hogy mersz engem megszólítani! Hol van a te fogad gránitba ágyazva, kiállítva az erdőn? Hol állítottak a te szemfogadnak emlékküvet? Sehol! Mert kinek a szemfogának van emlékküve? Gránitból, arany betűkkel! Kinek? Csodabruckner Csodaszigfridnek! Csodanekem.

A többiek földbe gyökerezett lábbal nézték. Megszólalni csak Dömdödöm tudott.

– Dömdödöm – mondta megrendülten.

Köszönöm a  türelmet, ma még tuti jövök, már előre elnézést kérek a túltengés miatt, de nincsenek gyógyszereim….

:)