Nem nevezném lidércesnek, inkább fárasztónak.
Reggelre olyan kómás voltam, hogy majdnem folyékony babaszappant (kamillás-mézest) kentem a fogkefémre.
Szóval álmomban költöztünk.
Egy szomszéd néni nyitotta ki az ajtót, odaadta a kulcsot, beszélgetett velünk, kávét hozott, én nem gyújtottam rá, erre konkrétan emlékszem, mert csodálkoztam rajta.
Beszélgettünk, kicsit párás volt a szeme, de nem sírt. Örült, hogy mi költözünk oda.
No mindegy is, nem ez a lényeg.
Gyönyörű, több tucat szobás lakásba léptünk be, ami káprázatos, de kicsit nyomasztó is. Mindenhol porcelánok, festmények, régi faragott bútorok, ízlésesen összeállított szobák, de mindenhol poros, imitt-amott pókhálók lengedeztek nem csak a plafonon, hanem a székek, asztalok lábainál, és más váratlan helyeken is.
Egyik szobából csodálkoztunk át a másikba, a kertre nyíló ajtók nyitva.
Kertek, nem arisztokrata típusúak, hanem kedvesen elhanyagoltak.
Magas fű, kis ösvényekkel, és majdnem égig ért a pipacs.
A lakásban újabb és újabb szobákba léptünk be.
Időnként ismeretlen kedves arcok bukkantak fel, köszöntöttek minket, mint régi kedves ismerősöket szokás, aztán tették dolgukat, mintha ott sem lennénk.
Fogalmam sem volt kicsodák.
Az egyik faragott asztal alól vidám cigánygyerekek bújtak elő, egyikük olyan kicsi volt, hogy alig tudott totyogni, a másik sem lehetett több két évesnél és nem volt rajta alsó gatya. Vidáman szaladgált a lakásban a kis pöcsös.
Aztán valaki mondta, hogy ők laknak a szomszéd lakásban,
átjárnak játszani. Meg sem lepődtem.
Mentünk tovább, néha annyira szűk helyeken, hogy a fogamban tartottam a telefonomat és úgy kúsztam tovább valami alatt.
De csak nem lett vége a szobáknak, már tizenvalahanyadikban jártunk: Szép ez – mondtam ki hangosan, de már átkozottul fáradt voltam a gondolattól is, hogy ezt mind ki kell takarítani.
Reggel. Kávét megittam, folyékony szappant megúsztam. Teszek-veszek a konyhában, mondtam a zuramnak, pénteken reggel fél nyolcra jön a függöny. Költözhetünk.
Mire Ő:
- Nem kell azt elkapkodni, legalább három bőröndöt kell vinnünk magunkkal. Lehet kétszer is fordulni kell. Talán majd szombaton.
Vinnyogtam a röhögéstől:
- Nem kell elkapkodni!????????? ’”+!%/=(„+!%/=(
Ott álltunk a konyha közepén, (egy négyzetméter) és úgy röhögtünk mind a ketten, hogy a kávét (a másodikat indulás előtt) majdnem magamra löttyintettem.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.