Szóval a családunk leginkább zsidó, csepp katolikus, (némi református, késhegynit evangélikus) és buddhista.
(Tiszta popperizmus. Imádom!!!)
Kit érdekelne tízen-, huszonévesen Isten, amikor minden más sokkal fontosabb volt.
Feje tetejéről a talpára állítottuk Hegelt, naponta váltottuk meg a világot, Angela Davis mellett tüntettünk naphosszat, meg a vietnami háború ellen is, és szerelmeskedtünk, nem háborúztunk.
Közben pedig Dylent, Joplint, Beatlest,(Bangladeshért) meg ilyesmiket hallgattunk.
Deszépisvolt!
Azt, hogy apám zsidó származású, mindig tudtam. A történetekből, amelyeket soha nem ismert családtagok sárguló fotói ürügyén meséltek, vonatokról, emberséges csendőrökről, akik szökni hagyták az akkor 18 éves nagynénémet, no és a koncentrációs táborokról.
Azt, hogy nagyapámat pontosan hogyan, mikor ölték meg, sokáig még apám sem tudta pontosan.
Gyerek volt még akkoriban.
A Pozsony melletti munkatáborban meggyilkoltaknak közös síremlékük volt, nagyapám neve is ott szerepel közöttük.
Ennyit tudott, tudtunk.
Aztán már történészként, majd 60 évesen, részt vett egy konferencián, és szóba elegyedett a mellette ülő kollégájával, és a szünetekben, a Pozsony melletti munkatáborról beszélgettek. Micsoda véletlen a szomszéd széken ülő kutatta a tábor történetét, sőt nagyapám nevére is pontosan emlékezett. Másnap megérkezett a tizenkét oldalas fax, amely az ott élők mindennapjairól szólt, leírva kit, mikor, hogyan gyilkoltak meg.
Drámai napokat éltünk meg, pofánkba kaptuk a múltat elég részletesen, (csoda, hogy Örkény egypercese, Mikor lesz a háborúnak vége?, jutott eszembe?), az utcán pedig zsidóztak rendesen, és parlamenti képviselők is írtak mindenféle pamfleteket (l993? kábé, nem emlékszem pontosan).
A családi történeteket, azt ismertem, tudtam.
De hogy a dolog engem másként is érint, valahogy fel sem tűnt.
Egészen a rendszerváltásig.
Mert akkor kiderült, hogy zsidószármazék vagyok. Illetve nem egészen, mert "másokhoz" képest is más vagyok, anyám ugyanis keresztény.
Szóval ennél már csak az történtet jobb, ha valaki néger, zsidó és kommunista. (jól emlékszem?, mint Jimmy Hendrix?)
Amikor először kérdezték tőlem (állítólag az arcomra van írva) zsidó vagyok-e, meghökkentem.
Honnan tudják?
Látszik rajtam?
Vigasztaltak, a zsidó lányok szépek, ha annak látszom, nem olyan nagy baj.
Soha nem olvastam annyit a zsidóságról, mint az akkoriban, kíváncsi voltam, honnan jövök (félig). Nem lettem sokkal okosabb, csak olvasottabb.
Közben elváltam, két gyereket neveltem egyedül, majd újból férjhez mentem és szültem egy kisfiút.
Nem volt téma otthon, de tudtam, férjem református. Nem kérte de, éreztem, szeretné megkereszteltetni a gyereket és én úgy gondoltam, ám legyen, intézze el, jelen leszek a templomban, de nem veszek részt a ceremóniában. Hamarosan kiderült, probléma, hogy én ilyen izé vagyok (milyen is vagyok? ateista nem, keresztény nem, zsidó nem, hmmm) ráadásul a férjem sem járt, hát… elég régen templomban, a lényeg az, nem jött össze (Engedjétek hozzám a kisdedeket?)
Nem ment. Láttam az arcán a szomorúságot. Felhívtam kedvenc lelkészemet D.-t.
Kiderült, hogy a kereszteléskor mindegy református, vagy evangélikus. Örültem, ha D. kereszteli meg a csemetémet, az nekem is jelent majd valamit és keresztlevele is lesz a gyereknek.
Így történt, hogy kicsi fiunk első keresztleve evangélikus lelkésztől származik.
A nagyobbik lányom egy gyönyörű Madonnás medált kért születésnapjára, a középső pedig egy nagyon régi, de egyszerű ezüst Dávid csillagot.
Azt kapták, amit kértek.
*
3 évvel ezelőtt családi tragédia után férjem elsőszülött, felnőtt fia buddhista lett, alaposan, jelenleg is filozófiát és tibeti nyelvet tanul a világ másik felén. A család szinte minden tagjának (pedig vagyunk elegen) egyre szimpatikusabbá vált a dolog (számomra is az), férjem is komolyan vette, ma már túl van több beavatáson, rendszeresen meditál.
Elvitte közös kisfiunkat is magával, aki a Csime Palcsog (Hallhatatlan Dicsőség) nevet kapta, Láma Ole Nhidaltól..
Szóval a családunk zsidó, katolikus, református, evangélikus és buddhista. (Tiszta popperizmus. Imádom!!!)
Van még néhány megátalkodott ateista. Nem is értem, pedig akkora a választék, hogy-hogy nem tudnak választani?
Pedig színesíthetnék tovább a képet.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.