A középső

„Lol!” – mondja nekem, ha valami nagyon tetszik neki, majd „chillezni” megy abba a szobába, ahol a kupit rajta kívül csak a teknős, és számtalan barátja, barátnője visel el.

„Lol!” – mondja nekem, ha valami nagyon tetszik neki, majd „chillezni” megy abba a szobába, ahol a kupit rajta kívül csak a teknős, és számtalan barátja, barátnője viseli el.

Igen, ő a középső, a maga majd 20 évével.

Csípőre tett kézzel, sértődötten megjegyzi: mindenkiről írtam már a blogomban, csak róla nem. (Ami persze nem igaz, de nem is ez a lényeg.)

Mit írhat az ember lánya a saját húszéveséről?

Néha még mindig azt a hatévest látom benne, aki állandóan, szinte kényszeresen a füle mögé igazította a haját, miközben akkurátusan írta a leckéjét, gyöngybetűkkel és tökéletesen. Ruhái a polcon centiméter pontossággal simultak egymás mellé. Meg is voltam rökönyödve – ezek nem az én génjeim. Amikor tizenéves lett megnyugodhattam, mindennek nyoma veszett, - nem cserélték el a kórházban.

Ha már elfogyott a tiszta kiskanál a konyhában, sem a mosogatóban, sem a fiókban nincs – el kell zarándokolnom a szobájába. Narancssárga fal, (Amsterdam rajongó), hatalmas Bob Marley plakát a falon, Manu Chao a hangszóróban, Dosztojevszkij az ágy mellett. No nem csak ő, az összes depressziós regény és szerző: Csáth Géza, Orwell és sorolhatnám. (Tizenéves voltam, svéd filmnapok voltak Pesten, apám azt tanácsolta ne menjek el, nem nekem való. Na aznap kettőt is láttam, az egyik a Suttogások és sikolyok volt, a másik most nem jut az eszembe – miért csodálkoznék ezen?)

A lábammal arrébb söpröm mindazt, ami ellepi a padlót, plakátok, cipők, papucsok, karkötők és egyebek, aztán keresgetem a kiskanalakat, és rendszerint meg is találom őket a koszos kávésbögrékben, amiket elfelejtett kihozni és elmosni. (Veszek legalább még egy tucatot és akkor nem nekem kellene elmosni helyette, mert nekem is jutna belőle… - dörmögök.)

- Megnézhetem mit írtál? Ugye most csak rólam írsz? - kíváncsiskodik itt mellettem.

– Hess innen! Nem vagyok kész!!

Most persze vidámkodik, de hányszor bőgött már!! Meg haragos is tud lenni, és persze szemtelen, de bájosan csinálja (legtöbbször).

Mindent tüntetésen ott van, legyen az Charta, kendermag... Velem, vagy nélkülem, még akkor is, ha ellopják tőle a pénztárcáját miközben komolyan hallgatja a beszédeket. 

No meg a Fiúk a klubból, aminek minden részén szétizgulja magát. Szóval: vagy nevet vagy sír, vagy haragszik - középút nincsen. Legtöbbször komoly filmeket néz, és engem is hív, hiába mondogatom neki: én már annyi depre és szomorú filmet láttam életemben, hogy inkább olvasnék. Mégis ott ülök mellette: Trainspotting, Túl a barátságon, Requiem egy álomért… és persze együtt bőgünk.

Szóval ő a középső.

Úgy alakult, hiába vették fel az egyetemre, idén nem tanulhat. Nem is baj, talán addigra benő a feje lágya és már nem kultúrantropológus szeretne lenni (itthon nincsenek is pigmeusok).

Sajnos nem tehetek szemrehányást neki, én népművelőként szerettem volna megváltani a világot 18 évesen.

Úgyhogy most dolgozni fog, én meg azt mondogatom neki : Nőjjjjj már föl végre!

De egyáltalán nem gondolom komolyan!